"Azt hiszem, a 'küzdelmes' jelző nagyon találó a Kitörés túrára." - írta nekem levelében egyik túratársam, akivel tavaly óta rendszeresen taposom a turistautakat. Valóban, az idei Kitörést a havazás tette emlékezetessé a korai indulóknak. A később rajtolók, jómagam és a többi 35-ös megúszta a hóhullást, és csak az addig leesett, bokáig érő hó hátráltathatta. Már akit persze, mert én és 60-as túratársaim futva tettük meg az első tíz kilométert. A beérkezés előtti, Kakukk-hegyen esett küzdelmek ugyan rontották a túra élményét, de soha el nem felejthetővé is tették. Továbbá azok a kedves ismerősök, akik el sem tudják képzelni, mi jó van abban, hogy hajnali háromkor, ködben, lemaradva a többiektől, egy szál lámpával taposom a havat. Ez egy élet-közeli élmény, hiszen mind így megyünk előre, a fényt követve, és biztosan abban, hogy jó úton vagyunk.

Abban azonban korántsem voltam biztos tegnap, hajnali hatkor, mikor kitekintettem a szombathelyi Pável Ágoston Kollégium ablakán a szakadó hóra, hogy ez a nap ideális a kéktúrázásra - vagy bármilyen más túrázásra. Igyekeztem azonban, hogy pozitívan álljak hozzá a dologhoz, mint ahogy az egész Petami-féle kéktúrás elképzeléshez. Szerencsére ez a gondolkodás nem hagyott cserben, mert 10 óra körül elállt a havazás. De ne szaladjunk előre ennyire. A Velem felé tartó busz a kedvezőtlen előjelek ellenére bement a faluba, úgyhogy onnantól kezdve már nem volt apelláta, indulni kellett. A hó még hullott, és a földön is már rendesen. Pár perc múlva lábközépig merültünk benne. Sikerült azonban eljutni a Szent-Vid kápolnához, és ahhoz a régi kéktúra-emlékműhöz, ahonnan régen, még a Vasfüggöny lebontása előtt indult az útvonal.

Tovább már a műúton mentünk, de semmivel nem volt kedvezőbb a helyzet. Írott-kőre feljutni egy örökkévalóságnak tűnt, de sikerült - és máris elkezdhettük a kéktúrát. lefelé a saját magunk által kitaposott ösvény állt rendelkezésre és egy arra tévedt autós keréknyoma - a Hörmann-forásig egész kényelmesen mehettünk. Aztán jött a fekete leves. A kék balra tért, és egy-kettőre térdig, majd combközépig érő hóban találtuk magunkat. A küzdelmes kilométerek után egy könnyed hasra eséssel értem ki a járható erdészeti útra - legalább végre volt min nevetni. A Ciklámen-forrás és a Stájer-házak hamar mögöttünk maradtak, de újabb térdig havas-szakasz érkezett a Vörös-kereszt után. Több alkalommal el sem tudtunk esni, mert a hó olyan biztosan fogta a lábunkat...

Óház-tető után sikerült leküzdeni magunkat a Hétvezér-forráshoz, ahol részemről az Álmos forrás találtatott a legjobbnak. A maradék, alig 5 kilométer már lábgörccsel és egy biztos tudattal folytathattuk: ma Kőszeg lesz a végállomás, nem pedig Tömörd. Az este már a Kőszeg fölötti Kálvárián köszöntött ránk.

A nyájas olvasó nyilván feltette már magában a kérdést, hogy mi volt a jó ebben a túrában. Bevallom, magam is nagyítóval keresem ezeket az elemeket. A másnapi túralehetőségről lemondtam, mivel alig bírtam botorkálni. Petami szerint pedig ez élete legnehezebb túráinak listáján a legjobb háromban van. De a Kálvária templománál mégis az én örömkiáltásomat vitte messzire a szél - újabb nehéz élethelyzet került a hátam mögé, és végre vége lett a túrának... és bátran kijelenthetem - sőt, fel lettem rá hatalmazva, hogy azt mondjam, a Kitörés 35 ehhez képes igen könnyű volt.

A kéktúra-vállalkozás azonban folytatódik, úgyhogy aki okvetlenül szeretne extrém körülmények között az Isten háta mögött túrázni, ne habozzon. Holnap folytatódik a móka Sárvártól. A táj legalább nagyon szép :)

Képgaléria nemsokára...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.